Az egyénivé váló szimbólum

A kisméretű festményen egy patak szeli ketté a kompozíciót, a kép így egy kettéosztott világot mutat be, és ezzel zavart okoz: az alakoknak elvárható módon viszonyulniuk kellene egymáshoz, ám a képen ilyesmi nem látható. Vajon mi lehetett a festő szándéka vagy a célja? Mi lehetett az oka annak, hogy rébuszban mesél el egy történetet? Már ha egyáltalán felfedezhető megfogalmazható dramaturgia az alkotáson.

A képen az ég köti össze a kompozíciót, ahol vészjósló vihar kezdődik. Az is lehet, hogy a vihar csupán megközelítette a helyszínt, de az is elképzelhető, hogy áthaladt ezen a helyen, és már csak messziről látszanak a villámok. A festményen a patak jobb partján egyszerű, a cselédek és szolgák számára fenntartott, a nagy-birtokokon általában megtalálható házakat látunk. Nagyobb távolságban, ott, ahol már nehezen érzékelhető, hogy a patak melyik oldalán helyezkednek el, díszes épületek állnak, a város akár Velence is lehet.
A kompozíció két fő figurája úgy helyezkedik el, hogy közöttük nem találunk kapcsolatot. Ebből adódik az első kérdés, hogy ha mégis van, akkor vajon az milyen jellegű. Netán titkos? Akár ezt is feltételezhetjük, és előfordulhat, hogy pont emiatt nem jövünk rá arra, hogy mi a két ember közötti kapcsolat lényege. További kérdésekhez vezet, hogy a térben nehezen határozható meg a két alak helyzete: vajon a férfi előrébb áll, vagy csupán a nő feljebb van? Evidens kérdés, hogy miért mezítelen a nő, hiszen a szoptatáshoz nem kell senkinek sem teljesen levetkőznie. Azt is hosszan találgathatjuk, ki miért néz arra és úgy, amerre és ahogyan. A férfi rendkívül passzív, és olyan valakire néz, akit mi nem láthatunk, hiszen nincsen megjelenítve a képen. A nő viszont úgy tekint felénk, mintha kapcsolatot szeretne velünk kialakítani, és megpróbál felmutatni valamit nekünk úgy, hogy azt mi is megérhessük. De az is lehet, hogy csupán a festőt nézi – akkor viszont kettejük között kell lennie valamilyen viszonynak.

Olyan, mintha a festmény valamilyen speciális dramaturgia alapján lenne felépítve, de nem olyan szimbolikus eszközökkel, amelyek közmegegyezés alapján jöttek létre. De nem is az analógia világából származó elemek vannak valamilyen viszonyban egymással, ezért a szándék, a tartalom eredetét valahol máshol kell megtalálnunk.
Elképzelhető, hogy valaki a személyes életének meg nem értett, vagy nehezen elviselhető és megemészthető részéből merít gondolatokat, érzeteket és képzeteket, és mindezt nehezen érthető formában akarja kifejezni. De az is motiválhatja, hogy mondja ki meg ne is azt, ami benne van. Ami a lelkét terheli, az mindenképpen felszínre akar törni belőle.

Létezik olyan helyzet, amikor a saját életünkben, a sorsunkban felmerülő kérdésekre a választ a nem tudatos részünkből kapjuk meg. Ilyenkor persze még nem biztos, hogy megértjük, hiszen gyakran csupán az élményt fejezzük ki. A bennünk lévő élményt pedig csak úgy tudjuk kifejezésre juttatni, ahogyan az megjelenik bennünk: homályosan, ködösen, vagyis nem teljesen megértve a belső képet. Abban az esetben, ha elfogadva-megfigyelve sikerül szembe néznünk vele, akkor nem csupán az elménkkel leszünk képesek felfogni. Miután maradéktalanul feldolgoztuk, vagyis széles összefüggésben megértettük és ráéreztünk, akkor ez a kérdés tovább már nem izgat bennünket. A pszichológia egyik módszere, hogy rajzoltatja az egyént, főleg azokat, akik a verbális kommunikációs zártságuk miatt szóban kevés belső problémáról adnak információt a világnak. Ilyen személyek esetében a rajzolás segíthet kideríteni, hogy mi foglalkoztatja őket a legjobban, feltárhatja a titkot, és bízhatunk abban, hogy felismerés és megértés lesz belőle. A vihar című festmény esetében érezhető, hogy a művész direkt megpróbálta elfedni a benne felmerülő kérdéseket, és így magának sem vallotta be, hogy létezik egy vagy több olyan esemény az életében, amellyel nem tudott szembenézni, amelyet sehogyan sem tudott feldolgozni, ezért talán helyesen meglátni sem.

Ebből a szándékból alakul ki az ő személyes jellegű, titokzatos szimbólumrendszere. Az elemei kötődnek a festő belső lelki életéhez, így a kép a festő analógiája, és kötődik az elfogadott szimbólumrendszerhez is, mert onnan is átvesz jól bejáratott formákat, de az egész, minden részében mégis az ő személyéhez kötődik. Ezt a saját képi nyelvet is meg lehet fejteni még akkor is, ha nem ismerjük az alkotó személyes körülményeit. A saját korában ez a festmény két dologban hozott újat. Az egyik, hogy az elfedett, nem tudatos részből hozott a felszínre képeket, mégpedig a festő saját magának feltett kérdései segítségével – (így a módszer az automatikus rajzoláshoz hasonlít, amely egy jóval későbbi korban a szürrealisták alkotói módszere lesz). Az alkotóban megjelenő információ függvénye, hogy a kép személyes marad, vagy lesz benne olyan tartalom, amelynek a megismerése a többi ember számára is hasznos lehet, mert utóbbi esetben az alkotó képes kilépni a saját személyes köréből. Giorgione képének a gyökértartalma a saját életéből fakad, és sok eleme meg is marad a személyesség határain belül. Egészében az üzenet mégis sok embert érint, hiszen általános társadalmi és emberi viselkedési folyamatokra mutat rá – igaz, mindez az alkotó személyiségében játszódik le, és ezért nincsen olyan ereje, mintha mélyebbről jönne. A kép ereje a feltett kérdésben rejlik, mert a válasz csupán sejtés szintű. A titkok ellenére a festmény nem misztikus, hanem megmarad a rejtvény szintjén. Akkor lenne valóban misztikus, ha az analógiát használta volna a festő.

Elemzés akkor, amikor még nem tudjuk, hogy a kép a festőről szól

A kép bal oldalán látható férfi szerény, de nemesi ruhában áll könnyedén, kezében egy ruddal, ami mintha fegyver lenne, mint aki véd valamit (bár nem látszik, hogy mit), eközben kifelé néz a képből jobbra, a távolba. A kép bal oldala a nemesi világot jeleníti meg, amellyel szemben a patak másik partján a földműves emberek életének építészeti környezete látszik. A két partot összekötő híd megteremti a férfi és a nő közötti kapcsolatot. Ennek a találkozásnak az emléke a nő kiszolgáltatott mezítelensége, a végeredménye pedig a gyermek. A kép így azt mutatja be, hogy a személyesen megélt élethelyzet nagy viharok közepette jött létre, és következményei vannak, mint a villámnak, amelyek csupán a nőt terhelik. A világ, a társadalom nem fogad el egy olyan kapcsolatot, amelyben nagy a társadalmi különbség a pár tagjai között, bár lehet, hogy átjárás van köztük. A nemesek célja a vagyon birtoklása és öröklése, gyarapítása, így nem tolerálják az emberi vonzalmakon létrejövő kapcsolatot. Azon is elgondolkodhatott a művész, hogy hiába van összhang a két ember között (hiszen az ember és ember közötti viszony lényege nem csupán a társadalmi rang), ezt a kapcsolatot nem engedi meg a kor meghatározó dogmája. Talán egészen általánosan is elgondolkodhatott azon, hogy mi, emberek milyen részünkben vagyunk egyformák, de válasz vagy sejtetés nincs, pusztán a kérdést teszi fel.
A nő előtt egy kiszáradt és egy lombos bokor látható, ami azt sejteti, hogy már régebben is született gyermeke, de meghalt. A férfi a titok felett őrködik, és még az is előfordulhat, hogy támogatta az élő gyermekét, bár nem nyíltan.

Megjegyzés

A személyes tudatunk megkívánja a saját személyünk pontos meghatározását, hogy ki vagyok én, hol helyezkedem el a társadalomban. Azt is tudnia kell, hogy hol van az a kiinduló pont, amellyel teljesen azonosulni tud, ahonnan el tud rugaszkodni, és ahová majd szükség esetén visszatérhet. Ennek a pontnak teljesen biztosnak kell lennie, mint amilyen a család, amellyel azonosulni szükséges, hogy válság esetén vissza lehessen vonulni erőt gyűjteni.

A magasabb tudatszint elérésének első lépése a tudati helyzetfelismerés, amelyből szükség esetén ki kell törni, illetve fel kell ismerni azt is, hogy egyáltalán miből és miért kell kitörni. Van olyan pillanat, amikor a teljesen biztos azonosulást is fel kell adni, mert csak így lehet tovább lépni.
Annak, aki ezt a folyamatot még nem tudja elindítani önmagában, arra van szüksége a mindennapi életében, hogy teljesen biztos legyen abban, hogy ő az, aki rendelkezik a saját kizárólagos egyéni tudatával, amely felől nincsen semmi kétsége, hiszen ezzel ő valóban azonosult. Ebben a folyamatban meg kell találnia azt, ami hosszú ideig változatlan marad, és azt is, amivel az élete során szeretne azonosulni, ez a változó elem.

Az alkotó

Giorgione a festményén keresztül kérdéseket tesz fel, amelyekre egyelőre nincsen válasz, ami elbizonytalanítja a nézőt. Valójában nem tudjuk, hogy a festőnek milyen szerepe van ebben a képi folyamatban, hogy ki a férfi és ki a nő. Ezzel valóban kérdések sorát indítja el, amelyek válasz nélkül maradnak. Így ennek a képnek a kérdésfeltevés lesz a legnagyobb ereje. Ekkoriban még nagyon szokatlan volt ilyen formában feltenni a kérdéseket, ugyanakkor a forma is elgondolkoztató, hiszen két-három olyan dolog került egymás mellé, amelyek mintha nem illeszkednének egymáshoz.
A képen kérdéseken keresztül jön létre a titok, és nem a világ, hanem az egyénből származó analógia használatával kerül felszínre a belső kivetítés, amiben az alkotó önmagában feltett kérdései vannak megjelenítve.

 Giorgione életéből

A kép elkészítését több dolog motiválhatta. Arra a kérdésre, hogy Giorgione esetében mi lehetett az, a választ a magánéletében találjuk meg. Az életrajzából kiderül, hogy egy nemes férfi és egy parasztasszony gyermeke volt. Egy ilyen ellentmondással teli élethelyzetet nehéz lehetett megemésztenie annak, aki fejlett személyiségtudattal rendelkezett, és olyan korban élt, amikor senki sem tarthatott fenn szoros emberi és családi kapcsolatot a saját osztályán kívül, amikor férfi és nő között csupán alá és fölé rendelt viszony létezhetett.

Ha tetszik vagy hasznos számodra ez a tartalom, akkor kérlek, hogy oszd meg vagy lájkold, hogy másokhoz is elérjen az információ. Köszönöm szépen!

• Tartalomjegyzék